Mi a magunk rézéről itt a blog oldalain már több alkalommal is kiálltunk amellett, hogy a zeneipar különböző szereplőik között meglevő érdekkülönbségeket nem peres úton kell rendezni.

A Youtube és a Viacom közötti pereskedés 10 év után, végül is peren kívüli egyezséggel zárult, miközben a felek már évek óta együtt dolgoztak több területen is, a Pandora esetében is egyre gyakrabban hangzik el, hogy minden fél számára előremutatóbb lenne, ha együttműködnének és nem a bíróságon próbálnának egyezkedni és maguk igazát keresni….

Mégis újabb és újabb perek indulnak, most éppen az az Apple volt egy per alanya. A felperesek miatt perelték be a cupertinoi céget, hogy annak saját DRM rendszere miatt, a más a lá carte szolgáltatásokban vásárolt zenéket Apple termékeken nem tudták meghallgatni a zenekedvelők, sőt az iTunes indulása előtt, az Apple által használt RealPlayer segítségével megvásárolt zenéket sem.

A per kezdeményezői összesen mintegy 8 millió esetet képviselnek, így a per esetleges elvesztése mintegy 350 millió dolláros kárterítésre kötelezte volna, a DRM-et amúgy 2009-ben önszántából eldobó Apple-t.

A per egyik központi eleme volt, hogy a felperes Steve Jobs korábbi leveleiből, nyilatkozatait is felhasználta a perben az alperes Apple ellen. Jobs nem sokkal halála előtt 2011-ben tanúskodott a perben és alapvetően a nagy nemzetközi kiadókra tolta a felelősséget, mondván azok a tartalmaikat licenszelő szerződésekben kikötötték, hogy a DRM megoldásnak milyen képességekkel kell rendelkeznie, és ezek közül az egyik legfontosabb a korlátozott másolhatóság volt.

Az Apple több vezető tisztségviselője mindemellett kiemelte meghallgatásuk során, hogy több cég, köztük a Realnetworks is folyamatosan olyan megoldásokkal jelent meg, melyek segítségével az iPod használók a máshol vásárolt zenéiket is megtudták hallgatni.

A per egyik meg nem nevezett tanúvallomása ennél is többet állított: nevezetesen, hogy az Apple, a más szolgáltatásokban vásárolt zenéket, ánélkül törölte a tulajdonosok iPodjairól, hogy értesített volna őket erről. A telepítési folyamat során ugyanis abban az esetben, hogyha az iTunes más szolgáltatásban vásárolt zenét talált a készüléken, arra figyelmeztette a tulajdonosát, hogy állítsa vissza a gyári beállításokat, ami viszont gyakorlatilag az idegen zenék törlését eredményezte.

Az eljárást aztán egy érdekes fordulat- a felperes egyik tanújáról kiderült, hogy a kérdéses időszakban nem is tulajdonolt iPod-ot- miatt az Apple megnyerte elsőfokon és megmenekült egy újabb jelentős kifizetéstől.

Az egész per ugyanakkor érdekes tanulságokkal szolgál a zeneipar fejlődéséről és a fejlődés szükségességéről.

A 2000-es évek közepén, az iTunes indulásával nagyjából egy időben a fájlmegosztás a csúcsán volt, pontosan azért, mert a legális alternatívák a DRM fogságában vergődtek és a legalapvetőbb felhasználó igényeket ( reális ár-érték arány, korlátlan másolhatóság, hordozhatóság) sem voltak képesek kielégíteni.

Szűk 10 év elteltével a helyzet sokat változott, szerencsére, méghogyha esetleg ezt egyes kiadók vagy más piaci szereplők nem is gondolják így.Az iPhone mint hardver megjelenésével és az így kialakult digitális ökoszisztéma minden elemén élvezhetik a hatalmas zenei adatbázisokhoz való hozzáférést.

Groteszk módon a streaming szolgáltatások is használnak DRM-et, annak érdekében, hogy a felhasználók különböző eszközein található tartalmakat csak addig érjék le, amíg él az előfizetők a szolgáltatásra. Mégis, a DRM ilyen megjelenése senkit nem zavar, nem állít korlátokat, a fogyasztók pedig a hozzáférésért fizetnek, nem a birtoklásért.

Ez az az újfajta szórakoztatóipari doktrína, amely egyre inkább úgy tűnik, hogy film és zenekedvelők tízmilliói számára elfogadható. A zeneipar sok szereplője számára mégis ez am mostani helyzet hasonlít ahhoz, mint ami 1999 és 2003 között volt. A streaming egy kételyekkel, féltve nézett valami számukra, ami kevesebb bevételt hoz. Nem kéne félni tőle, sokkal inkább segíteni kellene…