A Spotifyt a befektetők nem is olyan rég meglepően magas, 30 milliárd dolláros értékre taksálták a tőzsdei kibocsátás során. Abban, hogy a befektetők ennyire optimisták voltak egy veszteséges és olyan céggel kapcsolatban, amely az Apple-el, a Youtube-al és az Amazon-al versenyez elsődlegesen az volt az oka, hogy a a Spotifyban egy a nagy lemez kiadók kiváltó, a rajongókat és a zenekarokat közvetlenül összekötő platformot látnak.
Egy olyan platformot, ahol nem csupán a nagy zenei kiadók előadói és tartalmai érhetőek el, hanem zene videók, feltörekvő zenekarok és exkluzív tartalmak is. Az exkluzív tartalmakra külön érdemes figyelni, hiszen a digitális tartalomipar egyik legforróbb témájáról beszélünk!
Az exkluzív tartalom az ugyanis ami unikálissá tud tenni egy szolgáltatást. Azt, hogy ez mennyire így van legjobban talán a TIDAL léte, története mutatja meg. De ebbe az irányba tereli a streaming szolgáltatókat az is, hogy egyre inkább elmosódni létszik a határ az audio és a videó tartalmak között.
A „Content is King” állítás ugyanis 2017-ben is igaz, sőt minden eddiginél igazabb. A Netflix példája egyre inkább ragadós és jellemző lesz a zeneiparban is: Aki tehát nem rendelkezik saját, exkluzív tartalommal az lemarad.
Működik az exkluzív tartalom TIDAL számára?
Megalakulásakor a TIDAL egyik legtöbbet és leghangosabban kommunikált célja az volt, hogy a szolgáltatást támogató felettébb neves előadói gárda tartalmai előbb vagy utóbb exkluzívan jelenjenek meg a szolgáltatásban, ezzel is elősegítve annak a népszerűsítését.
A kérdés tehát úgy is feltehető: lehet-e a a Spotify a digitális zeneipar Netflixe? Alapvetően a válasz erre igen is, meg nem is. A Spotify és a kiadók kapcsolata sok tekintetben se veled,se nélküled viszony volt, ( bár sokkal kevésbé heves, mint az Apple vagy a Youtube viszonya a kiadókkal) amely alapvetően nélkülözte a hangos veszekedéseket, a minél eredményesebb tőzsdei piacra menetel érdekében.
A Spotify azonban megjelent a tőzsdén, minden különösebb probléma nélkül, ettől kezdve pedig egyensúlyoznia kell a kiadókkal való jó viszony és a stratégiai-befektetői érdekek között. A kiadókkal ugyanis nem veszhet össze Daniel Ek ( addig) amíg a Spotify-on elérhető tartalmak 99%-a tőlük származik. A stratégia és befektetői érdeke azonban ezzel homlokegyenest ellenkező, mivel a svéd cég még jelenleg is bevételinek közel 70%-át fizeti ki a tartalomtulajdonoknak, azaz a kiadóknak!
Befektetői oldalról tehát sokkal inkább preferált lenne az, hogyha a Spotify platformján gyarapodnának az olyan jellegű tartalmak, amelyek vagy saját gyártásúak vagy független forrásból származnak, a lényeg, hogy jóval alacsonyabb legyen a bekerülési költségük.
Ismerősen hangzó történet? Nem véletlenül. Kacskaringós pályafutásának során a Netflix is hasonló fejlődésen ment keresztül. 2010 előtt, már az előfizetéses DVD kölcsönző szolgáltatás elhagyása után, a Netflix alapvetően a nagy stúdiók tartalmaira építő on-demand szolgáltatás volt, a Spotify-éhoz teljesen hasonló gondokkal. A Netflix ekkor döntött úgy, hogy saját tartalmakat kezd el gyártani és ez a stratégia látványosan működött és működik. A margin javult, miközben a szolgáltatás népszerűbb, mint valaha. Amihez persze kellett az is, hogy a saját gyártású tartalmak olyanok legyenek, amilyenek.
A Spotifynak tehát nem elég, hogy úgy kellene növelnie a saját tartalmak mértékét a szolgáltatásában, hogy azok jó minőségűek le én népszerűek legyenek, de közben fent kell tartania a jó viszonyt vagy annak legalább a látszatát a major zenei kiadókkal is. Klasszikus kötéltánc és nem egyszerű feladat vár Daniel Ekre!
